Az úgy volt, hogy éppen Horváth Péter Iván (Ny)elvi kérdések c. könyvét olvasgattam, amikor szembejött velem egy nagyon érdekes bekezdés. Na jó, igazából nagyon sok nagyon érdekes bekezdés jött velem szembe – különben miért olvasnám a könyvet? –, de ez még közléskényszert is kiváltott belőlem: hence, a jelen blogbejegyzés. Visszatérve a lényegre, íme:
Néha az idegen nyelvben is rejlik közösségteremtő erő. Tolmácsképzős csoporttársam azt kérdezte: „Ki tartja a mai szpícset?” Így fejezte ki, hogy az angoltudásunk összekovácsol minket. Aki ilyesmiktől félti a magyar jövőjét, azt megnyugtathatom. A szpícs csak ebben a közegben hangzott el. Ismerősöm a családjának, ahol az összetartozás egyik szimbóluma a magyar nyelv, ilyen élménybeszámolót tartott: „Ma egy dög nehéz beszédet fordítottunk.”
Eleinte csak mosolyogtam, hogy igen, ismerős helyzet, aztán ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy ez az egész az én életemben és kommunikációs stratégiáimban központi szerepet tölt be. Aki kicsit jobban ismer, az tudja, hogy alapvetően hajlamos vagyok keverni a nyelveket egy mondaton belül is. Hogy pontosabban fogalmazzak: az tudja, aki kicsit jobban ismer, és én feltételezem róla, hogy megérti az idegen nyelven beszúrt mondatrészeket. Mert ugye enélkül nem lenne különösebben hatékony a kommunikáció.
Alapvetően három idegen nyelv fordul elő ilyen szempontból a szókincsemben, mert hát ugye ennyit beszélek. (Hajaj, repedezik a plafon, mert konkrétan >beszélni<, folyékonyan és értelmesen csak egyet tudok a háromból.) Ezek az angol, a német és a japán. Meglepően kifinomult rendszer alakult ki azt illetően, hogy melyik nyelvet milyen közösséggel hagyom beleszivárogni a szép magyar mondataimba. (Még metszetek is vannak!)
Eleinte az angol volt az, ami egyre gyakrabban felütötte a fejét egy-egy szó erejéig a beszélgetésekben. Főleg az olyan kifejezések, amelyekre nincs, vagy éppen aktuálisan nem találtam frappáns magyar megfelelőt. (Például örök sláger az I see!) Ezt elsősorban a szűk baráti körben, illetve kisebb mértékben a gimnáziumi osztálytársak esetében lehetett megfigyelni, mégiscsak angol tagozatosok voltunk. De amint hazaértem a családtagokhoz, ez az opció egyszerűen kikapcsolt. Mivel rajtam kívül más nem nagyon beszélte igazán az angolt sosem a családban, ezért ott nem volt divat. Előfordult viszont helyette a német, amit már "büntetlenül" beszivárogtathattam a mondataimba, nem talált süket fülekre az ilyen vegyítés. Most konkrétan csak egy példa jut eszembe: a zusammen. Ha például azt akartam elmagyarázni, hogy valami csoportosan társas jellegű tevékenységre került sor, sokszor szaladt ki a számon otthon: "elmentünk az MMIK-ba, úgy zusammen".
Aztán jött az egyetem és a japán szak :D Szeretném azt hinni, hogy a csoporttársakkal nem azt a tipikusan rém idegesítő japánosítást űztük, amit animés körökben gyakran tapasztalni. A kawaii–senpai–neko dolgokra gondolok. (Animések, kéretik nem megsértődni, én is közétek való vagyok, ezért merek ilyeneket leírni :D) De közben könnyen lehet, hogy ez történt. Mindenesetre, ha adtam valamit valakinek (pl. egy papírzsebkendőt), nagyon gyakran szaladt ki a számon a dózo. Persze emellett megvolt a tipikus lelkes-japános szókincs is, tudjátok, amikor azért mondunk egyszerű és hétköznapi dolgokat egy idegen nyelven, mert tudjuk, hogyan kell mondani. (Igen, nem, köszönöm stb.) De ez nem menő, úgyhogy ezt nem részletezném :D
A japán szak után egy ideig az Egyetemi Könyvtárban dolgoztam, és itt megint nem volt helye az idegen nyelvű parádézásnak, mert annyira heterogén volt a társaság, hogy igazából a mai napig nem tudom pontosan, melyik munkatársam milyen idegen nyelvet beszélt és milyen szinten. Ha viszont találkoztam egy egykori szaktársammal, visszajöttek a régi reflexek. (A mai napig onnan tudom, ha japános ismerős köszön rám, hogy "Noémi-san!" felkiáltást vélek hallani :D) Ugyanígy a közeli barátokkal, akiknek jó része beszél angolul, megmaradtak az angol kifejezések.
Aztán jött a csúcsok csúcsa, a fordító mesterszak :D Itt az angol és a német is biztos közös pont, tehát a hibrid mondatszörnyetegek létrehozásának semmi akadálya. Mivel az angolt beszéljük jobban, illetve Deutsche Sprache, schwere Sprache, ezért elsősorban az angolra hagyatkoztunk itt is, ahogy ezt a példák is mutatni fogják, amiket mindjárt jól összegyűjtök facebookos beszélgetésekből :D
Mivel nem szeretnék személyiségi jogokat sérteni, mindet én írtam, teljesen hétköznapi chatelés közben :D (Kontextusból kiragadva egyik-másik igen mulatságos :D)
- Délután úgy tervezem, Auchanba megyek, ami egyáltalán nem biztos, hogy javít a közérzetemen, de who knows XD
- Nem tudok low level magyarul
- And what have they done to you there, hogy a sátán nyelvét beszéled önszántadból?
- Makes me wonder hogy minek törtem magam a sietséggel
- I always do, sajnos ez nem mindig jelenti azt, hogy igazam is van
- Too late, pizza általi halálban lesz részetek
- Apparently, még félig alszom XD
- Na, akkor we're on the same page ;D
- Omfg tinédzserkori verseket találni is so embarrassing XD
- Also, that's my eredeti hajszín :D
- Ha Sherlock és köztetek kell választani, ti nyertek, hands down :3
Azt hiszem ennyiből már egyértelmű a helyzet :) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy írásban sokkal inkább hajlamos vagyok a nyelvkeverésre, mint szóban. Szerintem ez elsősorban azért van így, mert hallás után nehezebb elkülöníteni a két nyelvet, és ha átvált valaki hirtelen egy mondat közepén, akár egy-két másodpercig is eltart, mire konstatálja az egyszeri hallgatóság, hogy valami bibi van :D Ettől függetlenül szóban is megfigyelhető a jelenség, de főleg az "önálló", leginkább hangulatkifejező megnyilvánulásoknál, mint a fentebb is említett I see, vagy egyszavas mondatok, mint a Seriously?!. Illetve valamiért a német kifejezések közül a Was für ein...? mondatkezdés gyakori még nálam :D
Aki több bejegyzésemet is olvasta már, az itt a blogon is észrevehette, hogy néha elejtek egy-két angol szót, de mindig dőlten szedem őket, és valójában sokkal többre lenne ingerenciám, mint amennyi végül monitorra kerül :D Szintén érdemes megjegyezni, hogy nem mindig sikerül pontosan belőni a célközönséget. Például amikor visszakerültem az egyetemre, annyi nosztalgikus érzés öntött el, hogy a fordítós szaktársaknak is még egy-két hónapig sokszor reflexből japán szavakkal is reagáltam :D Van ez így.
Az idegen nyelv közösségteremtő ereje